Mindennek ára van. Ez az ár mindig valamilyen következmény.
Szakítunk a világgal: a családdal, ismerősökkel, szomszédokkal. Ennek a szakításnak az eszköze: a felszínesség.
Mert elég volt a rosszindulatból, a hazugságból, a lenézésből, bántásból. Azt hisszük ez lesz a könnyebb út. Hogy így tesszük le a terheket. Semmi mélységet nem engedünk be az életünkbe, ami kicsit is megterhelő lehetne. Hisz van úgyis elég bajunk… Többet nem mondunk semmit magunkról, és nem akarunk tudni semmit másokról. Csupán a munka marad, az udvariassági körök és egy kis szórakozás – a lényeg hogy mindez személytelen maradjon.
Amikor megnyílunk másoknak, akkor a belső világunkból mutatunk meg valamit. A felszínességgel bezárjuk ezt a világot, gyakran még a kulcsot is eldobjuk. „Most majd jó lesz, könnyebb.” – gondoljuk. Se ki, se be nem jut megterhelő információ.
A baj az, hogy az „ÉN” belül van. Először úgy tűnik, hogy most, hogy zárva van a lélek-ajtó, a biztonságos csöndben és sötétben megbújva, végre pihenhet. De a pihenő időnek előbb utóbb vége, és utána az „ÉN” egyre inkább vágyakozik a fénybe, kapcsolódna a többi lélekhez, érinteni szeretne, ingert szeretne. Az „Én” súgja nekünk a gondolatainkat, az álmainkat. Neki az a természetes késztetése, hogy a sötétből kilépjen, más „Én”-ekhez kapcsolódjon, ezáltal megteljen energiával majd ezzel az energiával az ember belső világát ragyogóvá, tündöklővé tegye. Kapcsolódás nélkül az „Én”-t mindenki elfelejti, vagy már eleve meg sem ismeri. Önvédelmében, magányában elveszik… Marad egy porhüvely, aki látszólag teszi a dolgát, de lélek-kapcsolódás nélkül nem tud éltető energiához jutni, így egyre szeretetlenebbé, keserűbbé válik, végül – mire az „Én” teljesen elgyengülten fekszik a sötétben – az ember érzéketlenné és kegyetlenné válik.
Ha az „Én” nagy-nagy félelmei ellenére előbújik a sötétségből, és elkezdi megkeresni más emberek – szintén rejtőzködő – „Én”-jét, akkor elkezdenek mindketten jobban lenni.
Miként lehet a gyönyörűséges „Én”-eket megtalálni? Kereséssel: odafigyeléssel, érdeklődéssel, Azt kérem: mutasd meg a te tündöklő világod, mutasd meg milyen ragyogó környezetet építettél benne: „Honnan jössz? Mik a gyökereid? Mi a történeted, hány akadályon verekedted át magad, mire ide jutottál? Hogy éled meg a most pillanatát? Segítsek? Ügyes vagy! Biztatlak! Tudlak szeretni! Elismerem a küzdéseid: LÁTLAK! Gyönyörű vagy!”
Mivel ez a belső világ mindenkinél teljesen egyedi és színes, nem elfoglalható és más által nem birtokolható, így nem is lehet más tennivalónk, mint egyszerűen csodálni azt amit a másik „Én” létrehozott. Ezt úgy hívjuk: ELFOGADÁS.
Andersen meséjében a Hókirálynő varázstükre széttört, és annak egy darabja egy kisfiú, Kay szívébe fúródott. „A földre zuhant varázstükör egy parányi szilánkja volt, amely kicsivé zsugorított vagy eltorzított minden szépet és jót, a rosszat és gonoszat pedig felnagyította. És kidomborította az apró hibákat mindenben és mindenkiben.” Kay szíve jéggé dermedt, de Gerda, a barátja mindent megtesz, hogy megtörje az átkot, annak ellenére, hogy a fiú bántja és gúnyolja őt…
Mi kiért álljuk ki a próbákat? Kiért vagyunk hajlandóak küzdeni, ha az a valaki látszólag elmar maga mellől? Képesek vagyunk még mesebeli hősként leküzdeni az akadályokat és egymásra őszintén odafigyelni és elfogadni?
