A pénz rendkívüli jelentőséggel bír az életünkben.
Ez egy nagyon elcsépelt és nagyon igaz megállapítás. Legtöbb embernek az arcán átfut ilyenkor egy kis fintor: a beletörődöttség fintora. Amikor tudom, hogy valami kényszer van az életemben, de ennek nem igazán örülök, mert hát mégiscsak kényszer…
Amikor örülünk a pénznek, akkor leginkább annak örülünk, hogy nem kell vele törődnünk. Nem kell rá figyelni, nem kell számolgatni, nem kell beosztani… Nem kell semmiről lemondani…
Ha van pénzünk, akkor azt hisszük megnyílnak a kapuk a szabadság, az álmaink, vágyaink felé, és életünk innentől fogva könnyűvé válik… Az emberi faj évezredek óta törekszik arra, hogy az élete könnyű, tehermentes, felelősségmentes, bármi mentes legyen… De az életünk nem erről szól. Ha a pénz által lehetséges lenne ez a tökéletesen boldog élet, akkor miért válnának el nagyon gazdag emberek is, miért keresnének mindenféle tudatmódosító pótlékokat, miért züllenének le a nagyon gazdag emberek gyerekei is?
Az élet könnyedsége, a szabadság érzése nem a pénzen múlik. Ezt a megállapítást azonban legtöbben szkeptikusan fogadják, és felháborodva azt mondják: „Ne mondja senki, hogy éhezve és fedél nélkül boldognak lehet lenni !” Nos ezt senki nem is mondja, és a „Pénz nem boldogít!” kifejezés sem ezt jelenti! Mindössze annyit üzen az embereknek, hogy vegyék észre, hogy túl erős a pénzhez fűződő érzelmi kötelék, lazítsanak rajta, mert fojtogatóvá válik…
Milyen az, amikor JÓL viszonyulunk a pénzhez?
1.Biztonságban érzem magam: nem érzem azt, hogy szorongok a hónap végén, hogy nem lesz mit ennie a családomnak, vagy nem tudtam kifizetni a csekkjeimet. Azonban azt is megértem, hogy lehet, hogy a pénzhiányt (így a szorongást is) magamnak okoztam azzal, ha túlvállaltam magam (több kölcsönt kértem, mint amit reálisan meg tudok fizetni). Tehát az első alap kérdés, hogy biztonságban érezzem magam az az, hogy meg tudom-e fogalmazni, mire van szükségem? ha igen, akkor nem reklámok hatására, vagy a boldogságról szőtt rózsaszín álmok alapján fogok vásárolni. Tudok-e felelősségteljes döntést hozni? Képes vagyok-e felmérni, hogy meddig ér a takaróm? Képes vagyok-e türelemre, amíg gondoskodom arról, hogy hosszabb „takaróm” legyen? Képes vagyok-e arról dönteni, hogy lemondok valamiről, mert túl nagy falat, vagy jelenleg más a prioritás? Tudok-e reális, de előremutató célokat kitűzni? Van-e álmom egy szebb jövőről? Tervezgetek-e ezzel kapcsolatban, keresek-e megoldásokat, példákat arra, hogy mások hogy jutottak el odáig? Tanulok, kutatok-e, figyelek, kérdezek-e másokat? EZEK a dolgok aktívvá tesznek engem, a pillanatnyi nehézséget valóban átmenetinek érzem..EZ fog biztonságérzetet hozni, nem az, hány ft van a zsebemben. Ezt úgy hívjuk: több lábon állás.
Ha viszont csupán annyi erőfeszítést teszek, hogy keresek „valami munkát”, és abból kellemesen eléldegélek, az pont arra lesz elég, hogy egyrészről kiszolgáltatott maradok egy főnök kényének-kedvének, vagy az állam aktuális segélyezési vagy nyugdíj rendszerének… Passzívan tűröm, hogy az – egyébként nyilvánvalóan bekövetkező események – sodorjanak. Magyarán nem rendelkezem „vészhelyzeti tervvel”, és ahhoz nem teremtek eszközöket – tudást, gyakorlatot, ismeretségeket – akkor, amikor még nincs baj…
Ha passzívan élek, akkor a biztonságérzet megőrzésére egyetlen megoldást találok, azt, hogy garasoskodni kezdek… Minden elérhető forintot, amihez hozzájutok, magamnak akarok, mert egyébként mi lesz velem??? Emiatt elkezdem bírálni a házastársam, a gyerekeim, hogy mire mennyit költenek, miért nem takarékoskodnak az étellel, ruhával, stb… A szórakozás, egy új bútor, ez is, az is értelmetlennek tűnik, „minek az”? Nagyon nyomasztó helyzetek tudnak így kialakulni. És a kapcsolat, a család, egyre mélyebben sérül.
Miközben a közösség felvállalása megszabadítana a pénz terhe alól, és a házaspár egymásnak adhatna biztonságérzetet: „Együtt megoldjuk!”
2.Bizalommal vagyok mások felé: nem gondolok folyton arra, hogy „valakik” el akarják venni a pénzem, be akarnak csapni, meg akarnak lopni. Ennek kulcsa a saját tudatos kompetencia érzésem. Ez azt jelenti, hogy tudom magamról azt, hogy meg tudok oldani dolgokat. Akárhogy alakulhat az életem, NEM az fog megvédeni, hogy kapaszkodok a saját kis vagyonomba, hanem az a tudat, hogy bármikor képes vagyok újra kezdeni. Akár nulláról. (Erre a kompetencia érzésre csodálatos példa a Wall Street farkasa c. filmben Leonardo di Caprio karaktere, aki egy teljesen lenullázott élet, és börtönbüntetés után is tudott újrakezdeni, mert a magába vetett hite törhetetlen volt.) Ha érzem – és fejlesztem – magamban a kompetencia érzést, megjön a nyugalom és nagyvonalúság érzése is.
Nagyvonalú tudok lenni másokkal, ami azt jelenti, képes vagyok olyan családi közösségben élni, ahol a pénzt közösnek tekintjük. Megértem, hogy soha nincsenek egyforma anyagi állapotok. Hol én keresek jobban, hol a másik. Nem lehet mindig egyforma mértékben hozzájárulni a család működéséhez. Mert ma én keresek jobban, holnap meg te. Gazdag üzletember mehet tönkre, vagy szegény feleségből lehet gazdag vállalkozó… Soha nem lehet tudni… Ha éltetjük magunkban a nagyvonalúságot, és „megkockáztatjuk” a közös pénzkezelést, akkor ha valamelyik fél plusz pénzhez jut, akkor az örömünk közös lesz. A nagyvonalúság annyit tesz, hogy a családunkra úgy gondolok, hogy az MI vagyunk, és átérzem, hogy ez a „mi” több mint te és én. Ezért ha neked örömöd lett a közös pénzünkből, az nekünk öröm. De azt is átérzem, hogy ha én bajba kerülök, az a mi bajunk, tehát akkor sem vagyok egyedül, hanem közösen megoldjuk… Ez a bizalom. Kockázatos, mert lehet benne rossz is, de ugyanúgy lehet jó is. Mert ketten többek vagyunk, mint egyenként.
A kockázatot vállalni kell, nem megpróbálni elkerülni. Ugyanis ha közösen élek valakivel, de a kockázatokon nem akarok osztozkodni, akkor ott milyen alap érzelmek játszanak?
Ez a kockázatkerülés elmélet támasztja alá a manapság divatos „laza kapcsolatok” működtetését… Csak semmi elköteleződés, közösködés… Gyakorlatilag a felek kimondják, hogy köszönöm, de a gondjaid, vagy álmaid maradjanak a tieid, én azokból nem kérek. Csak a magam biztonsága érdekel, csak magamért vállalok felelősséget… Csak a saját értékítéletemet tartom megfelelőnek (mikor, mire gyűjtsek, vagy épp feléljek mindent)…
Én, én, én = pénz, pénz, pénz
Ha a pénz féltése miatt, a koncentrációm folyamatosan arra irányul, nehogy egy forinttal is többet tegyek a közös kasszába, akkor ezzel szétforgácsoljuk magát a családi közösség érzését. Mert ki fogja tudni majd megmondani, hogy egy-egy kiadási tétel fontos volt-e vagy sem? Mérlegre tesszük majd az otthon barátságossá tételéhez, a kert szépítéséhez, a gyerekek iskoláztatásához, az én szülőm és a te szülőd segítéséhez szükséges tételeket? Elbagatellizáljuk egymás öltözködésére, szórakozására vonatkozó igényeit? Mit teszünk ha egyikünk beteg lesz, vagy nagyon gazdag? Szétválnak útjaink?
Szerintem megéri küzdeni azért, hogy tudjunk közösen élni, közösen felelősséget vállalni, közösen célokat kitűzni, értékeket megfogalmazni… Nem utolsó sorban megtanulnak megbeszélni dolgokat, konfliktusokat megoldani, egymásra figyelni, toleránsnak lenni… Bízni egymásban. Mivel nagy valószínűség szerint ezek a dolgok az élet egyéb területein, más emberekkel kapcsolatban sem fognak működni…
A külön kassza e pozitív fejlődéseket akadályozza, és a párok énközpontú gondolkodását csak erősíti. Emiatt egyértelműen azt a következtetést tudom levonni: a pénz orientált emberek sokkal többet veszítenek pár százezer, vagy pár millió forintnál… Ugyanis a pénz és a pénzért kapható dolgok a korral egyre inkább jelentőségüket vesztik, míg az emberi kapcsolatok az életszeretetünket erősíti… Én ezt tenném mérlegre…
