Emlékszünk Tigrisre a Micimackóból? Ő lelkesedett utánozhatatlan módon az ajándékaiért, amiket a születésnapjára kapott a barátaitól: „Pont erre vágytam mindig!” – kiáltotta mindegyiknél.
Mi ez az „ajándék”, amitől ezt érzem, hogy valami most pont betalált… Bele a vágyaim kellős közepébe… Mi az a valami, amire mindig is vágytam?
Nekem a reggeli beszélgetés a barátnőmmel, amikor lerakom a telefont, és elönt egy felismerés: mennyire egyszerűen kerültek helyükre a szavak. Én kitaláltam, ő átvette, és a lelkében a megfelelő polcra helyezte. Nem volt köztünk semmi félreértés, nem adtunk és nem kaptunk közhelyeket. Valamit meg szerettem volna mutatni magamból, és ő pontosan azt látta. És örült neki. Ezt az örömét én is elrakhattam az én polcomra…
Olyan gyönyörű, és ritka az ilyen beszélgetés. És én „pont erre vágytam mindig”… Hogy azonos hullámhosszon legyek valakivel. Hogy kettőnk kapcsolatából egyre több és szebb megértés kerüljön a polcunkra. Mert minél igazabb módon ismerünk meg valakit, azáltal egyre több tartalom kerül a lelkünkbe: ajándék szeretések…
Sok beszélgetést agyon kell magyarázni, sok csak az egyik felet érdekli igazán. Sok (rengeteg) a közhelyek használata, mert egyszerűen az érzések csak hömbölögnek, de képtelenek összefüggő mondatokká alakulni. Az ember ilyenkor azt mondja, „itt van a nyelvem hegyén”…, majd huss, elillan. Sokan szinte dühbe gurulnak a tehetetlenségtől, hogy nem sikerül, nem sikerül, ez még mindig nem az a kép, amit látnod kellene, csupán egy gyerekrajz… Később feladják, és azt mondják: „Mit kell ennyit fölöslegesen beszélni…”, „Inkább meg sem szólalok…”
Amikor valaki úgy figyel rád, hogy valóban meg akar érteni, és ez mondjuk sikerül is, az olyan mintha egy óriási hátizsákot vett volna át tőled – minden könnyűvé válik, és kiszalad a szádon: „Végre megértett valaki, ezt próbálom évek óta elmondani!”
Az lesz a jó barát, társ, aki hajlandó küzdeni ezért a megértésért. Azzal, hogy a legerősebben arra figyel, hogy a másik mit szeretne kifejezni sete-suta, néha tehetetlen, elkeseredett, néha kiabálós, dühöngős stílusban… Megnyugtat, hogy van idő, gondolja csak végig, mi a mondandója lényege, rugaszkodjunk neki még egyszer… Visszaigazol, hogy épp most hol tart a megértésben – „most azt szeretted volna mondani, hogy…?”. Ha nem vagyunk a célnál, akkor bátorít, hogy folytassuk…
Amikor olyan szinten értünk el egymáshoz, hogy meg sem fordul a fejünkben, hogy a másik esetleg bántani akar, vagy hátsó szándékai lennének, na az az ember lesz az, akihez igazából megérkeztünk. És „pont erre vágytunk mindig!!
